I don't wanna lose control


Nagyobb lélegzetvételnyi BBC Sherlock rettentően kísérleti angst (hurt/comfort?) sötét hangulattal, és röhögő headcanonokkal a sárga vérköves úton. Johnlock, bár némi nagyon enyhe Holmescest utalást tartalmaz/hat, és R. Eléggé. Sherlocknak nehéz élete volt, ez hatással is van rá. Ne egyetek meg.
HEY-HEY, először is, megragadnám az alkalmat egy bocsánatkérésre, meg egy kis ingyenreklámra, avagy megmagyarázom, hogy mit csináltam ahelyett, hogy képernyőre vetettem volna az ötleteimet: először is, szenvedek a semmin. Nagyrészt. Erről bővebben a személyes blogomon olvashattok, irózatosan érdekes életem van, higyjétek el, ezt muszáj megosztanom az inernettel. Mert oda van időm pötyögni. *ingyenreklám vége* Másrészt, írok valamit, és aztán kitörlöm, miközben önbizalom-beültetést hajtok végre a kommenteiteken való nyáladzás kíséretében. Ezért bocsánat, bár nem hiszek benne, hogy bárki is ordítva ütötte volna a gépe képernyőjét egy-egy új fic miatt, miközben a nevemet ordibálta, némi vulgáris nyelvezet kíséretében. De azt hiszem, hogy esetlegesen, talán sikerült végre összeszednem magamat, és rögvest kiélem művészeti ambícióimat, ígérem, bár megjegyzem, ez a novella is kicsit khm... ennek a sötét hangulatnak a jegyében fog telni. Kommenthagyásért még mindig bonboncsokor jár. *erőltetett pillantás a cím alatti linkre, mert tudjátok mire való*


I DON’T WANNA LOSE CONTROL

 Sherlock egyedül ül a sötét teremben, a dobozokról leszálló porszemek veszik körül, amelyek megcsillannak a kora délutáni nap lomha fényében.
Kezével a padlódeszkákon dobol, a fejében folyó lankadatlan hegedűszót próbálja utánozni a hosszú ujjaival.
- Sherlock, induljunk.
A belépő férfi sóhajt, majd megigazítja magán fekete zakóját. Olyan, mintha pontosan rászabták volna.  Pár lépést közelebb sétál, fölkavarva a port, de végül zavartan megáll, és tartja a biztonságot adó két méteres távolságot, mintha az megvédené.
- Nem akarok menni.
A fiú ránéz. A szemei véreresek, és hosszú karikák húzódnak alattuk. Mycroft gyorsan elkapja a tekintetét, és az órájára pillant; a számlapja elhomályosul, ahogy két könnycsepp érkezik le rá.
- Muszáj.
A dobolás abbamarad, teljes csönd van. A padlásra nem szűrődik föl a messziségből előtörő madárcsicsergés, és a harang egyöntetű jelzése. A csöndben hallani lehet a kimondatlan szavakat, a megragadt gondolatokat, amelyek a semmiben lebegnek. Mycroft megmozdul, a padló élesen nyikordul alatta.
- Mycroft, én nem tudom… Én… Képtelen vagyok rá.
Sherlock dadog, a szemei megtelnek könnyel, amik halkan a deszkákra pottyannak, majd a közöttük tátongó résekbe folynak. Csak a nedves foltok emlékeztetnek rájuk. Lassan föl fognak száradni, és akkor már semmi.
- Ez az utolsó esélyed, hogy elköszönj.
- Nem tudok elköszönni.
Mycroft sóhajt, majd közelebb lép, és felnőttes hangsúllyal megfontolt szavakat mormol.
- Szedd össze magad, nem láthatnak így - néz mélyen Sherlock szemébe, aki embriópózba húzza össze magát, és a körmeit mélyen a bőrébe vájja, hogy ne sírja el magát.

 Két alak áll egy sír előtt, ami óriási márványistenként tornyosul föléjük ezer érzelemtonnájával. Az egyikük galambszürke öltönyt visel, a másikuk egy örökölt kabátban fagyoskodik, ami még nagy rá. A nap féloldalasan rájuk süt a fűzfák bús ágainak árnyékában.
- Miért csinálod ezt?
Sherlock kérdően néz az elhivatottan előrebámuló férfira.
- Micsodát?
Mycroft szív egyet a cigarettájából; a füst gomolygó, átlátszó buborékként lebeg a sír felé. Egy pillanatra elhomályosítja a nevek, és a számok erős kontrasztját.
- Vedd le a kabátod, és mutasd a karodat.
Mindketten lefagynak; Sherlock a sírra néz, majd haragos tekintetét az égre függeszti: szürkés, üres paletta, ezernyi apró, művészi ecsetvonással. Mycroft csak halkan figyeli, azután utoljára a szájához érinti a cigarettát, és mélyen a tüdejébe szívja a kátrány émelyítő szagát.
- Te, miért csinálod?
Az idősebbik köhög, majd szigorúan az öccsére tekint.
- Micsodát?
Sherlock legyint. Kopott cipője fölzavarja a kavicsok által alkotott út tökéletes tükrét, zajt csapva az addigi örök csöndbe.
- Azt mondtad nem láthatnak így. Tényleg nem láthatnak.

 A csempék egyenletes ritmusát megszakítják a vércseppek. Sherlock úgy gondolja, hogy ez megnyugtató. Megszegni a szabályokat. Szerinte ez művészet.
Sebeket váj a bőrébe, beleszalad a pengével az ereibe, és figyeli a karján, és a lábán lefolyó bíborvörös vért, amely kontrasztot alkot a pergamenfehérrel.
A kád fölé hajol, hideg szemében kiolthatatlan vágy lángol, miközben újabb cseppek jelennek meg a kerámián. Vág, vág, vág, szaggat, és hánt, könnyeket, és elfojtott segélykiáltásokat foglal magába a mosolya.
A kopogás megszakítja a csendet. Sherlock sietve megnyitja a zuhanyt, és a jéghideg vízsugár alá áll, amely örvénylően elmossa a vérét, mintha pár perccel azelőtt nem lett volna ott semmi.
- Sherlock, minden rendben?
Mycroft hangja szürreálisan hasít az addigi megnyugtató zajok keverékébe; hideg, üres, és élettelen, az aggódás szikrányit sem érződik benne, csak a szigorúság savanykás utóíze, ami belecsimpaszkodik Sherlock lelkébe.
- Persze - mondja, és ökölbe szorított kézzel tűr, amíg meg nem hallja Mycroft távolodó lépteit, csak akkor sóhajt. Hangja visszhangot ver a fürdőszoba nosztalgikus belmagassága miatt.
- Hazug.
A kintről beszűrődő szó tiszta megvetés, olyasmi, mint Sherlock vérének tömény szaga. Egy kacagó ítélet. A kés hegye beleváj a combjának húsába, mély sebet vág a bőrbe, a szavakat szimbolizálja. Sherlock fölszisszen, majd beharapja az ajkát, és uralkodik magán. A szülei nem láthatják így.
Kihúzza a hátát, úgy érzi, hogy a bordái átszúrják a bőrét, és a kádba ejti a kést, amely nagy robajjal érkezik bele a vértócsába. A képzeletében millió szilánkra törik szét, amelyek a messziségbe zuhannak, minél távolabb tőle. A valóságban a penge csak egy apró heget karcol a kád festékébe, látszani engedve a belül rozsdás felületet.

 Sherlock a gimnáziumot Londonban kezdi. Utálja az embereket, a nyüzsgést, ahogy az arcába lihegnek, és megszagolják a haját a metrón. A gúnyos megjegyzések idegesítik. Ilyenkor belemarkol a kabátjának szélébe, és érzelem nélküli arccal elsétál.
Semmit nem mutat ki a külvilág felé; a szavak kitöltetlen űrrészek, amelyek csak az udvariasság eszközei számára, és mindössze arra használja őket, hogy enyhítse az ürességet.
Üres a ház. Mycroft mondatai is üresek. A cigarettás dobozát is üresen hagyja, pedig Sherlock lopni szeretne belőle, - annyira kifinomult, amikor valaki dohányzik, ahogy a füst fátyolként körüllengi az arcát, megnyugtató; a tankönyvek üresek, a hegek üresek, a vércseppei üresek, a pszichológus üres, a szoba is üres, amiben beszélgetnek - csak egy elszáradt szobanövény, egy ronda állólámpa, egy szürrealista kép, egy modern vérszínű kanapé, meg egy szék áll benne. A beszélgetésük is üres, az egész világ egy üres, túlértékelt, őrülten forgó gömb az emberek talpa alatt.
Sherlock belefáradt.
Az ereiben zakatoló vért akarta hallani, és úgy érezte, muszáj részének lennie a sebesen sodró skarlátszín árnak, amely átsejlett a törtfehér bőrén, azért, hogy érezze: életben van.
Amikor ezt elmondta Myroftnak, ő nem szólt semmit, csak nézte. A szemeit hosszasan, vizsgálódóan húzta végig a testén, nyomán nosztalgikus sebek szakadtak föl, Sherlock pedig köhintett, de a bátyja akkor sem mozdult meg; csak a pillantása. Az arcánál elidőzött; figyelte a szemeit, amelyek régen elárulták, amelyek régen a gyerekkori házuk melletti apró tóra emlékeztették, ahol együtt dobáltak kavicsokat a vízbe, amellett eltemették a Sherlock szobájában talált halott méhet, és ahol nyaranta, a fűben ülve elmondta az öccsének az újabb tudományos kísérletek eredményeit; de most csak a végtelen, fagyos óceánt láthatta meg bennük, amelyek kifejezéstelenül, megvetően pillantottak rá. Sherlock pedig hátat fordított neki. Csontos tarkója egy görbe tükör, amely a múltat mutatja.

 Vérszag borít be mindent, és Sherlock könyörgése, bár az csak Mycroft fejében visszhangzik, meg nem szűnő neszként.
Kezek a vékony csuklón; rozsdás kerekek pattanásig feszülő hangulatfestő nyikorgása; fémízű csövek, a szirénázó mentőautó villódzó fénye a nedves betonra vetül; lassított felvételben mozog minden, a kinti erős napfény világossá meszeli a tárgyakat, Mycroft pedig hunyorog, és maga elé képzeli az öccsének megnyugtató íriszét, a tavat, a mohazöld füvet, és biztos benne, hogy nem halhat meg. Sherlocknak muszáj életben maradnia azon a napon. És a következőn is.
Sherlock akkor még halhatatlan hős volt a szemében.

 Bőrszínű tapaszokra ébred, a karján sorakoznak, elrejtik az egyértelmű sebeket, amelyek nem csak kívül, de belül is megmaradtak rajta.
A dunyha forrón öleli körbe, Sherlock pedig a párnahuzatának sablonos kék mintázatát figyeli, amely megegyezik a hálóingén lévővel; nem mintha annyira érdekes lenne, de így nem kell Mycroft vizslató szemeibe néznie.
Nem kell meglátnia a rekedt tüdőből föltörő zokogást, amelyet csak ő ismer; a komor szemekben rejtőznek, de csak neki van kulcsa hozzá. Nem kell megfigyelnie a fensőbbséget, amelyet mindenki ismer; lassan ő is mindenki lesz, egy Mycroft alattvalói közül, és nem fogja ismerni azt az embert, aki üveggolyókkal magyarázta el neki a gravitációt, amikor három éves volt, és fölmászott a fára, majd csak miatta eltörte a kezét. És Sherlock megértette a gravitációt. Sherlock, aki most a párnájának ráncain át, homályos tekintettel figyeli a bátyját, az összecsukható fém kórházi ágyon fekve, egy géniusz volt.
Meg nem értett zseni, aki a testét egy festővászonnak képzelte, és a világ legkegyetlenebb művészetét végezte rajta. Orvosi kísérleteket folytatott, és most a hegeket, és a tapaszokat figyeli, és le akarja tépni mindet, mert tönkreteszik a képet, amelyet annyi időn át, fájdalomtól lihegve maszatolt el. Muszáj megjelenítenie az absztrakt üzenetét, vagy a lelke belehal.
És Mycroft nézi, legyint; lemondóan, sóhajtva, utolsón; majd koppanó cipőjének hangja visszhangzik, és Sherlock embriópózba helyezkedik - ugyanúgy, mint gyerekkorában-, és ordít, de a többiek, és a közte húzódó falon át senki nem hallja meg.

 Lakást bérel; otthagyja az egyetemet; olvassa a kacifántos bélyegekkel leragasztott egyre haragosabb leveleket, de nem válaszol rájuk. Kihalt belőle valami.
Más személyek problémáiba hagyatkozik, és ez változik az életévé; a nyomok, az elméje sebességének elmosódottan lebbenő kondenzcsíkjai, a pisztolyok biztos tapintása. Az univerzum még sosem verte át, és biztos benne, hogy ezután sem fogja. Ő magányosnak lett teremtve, és örül neki. Elzár minden más lehetőséget, hogy ne gondolkodhasson rajtuk.
Az új szomszédjait elküldi; Mycroft által felbérelt megfigyelő berendezések, akik a pénzért lehallgatják őt. Beszélgetni próbálnak a bátyja utasításai szerint, de ő már nem ismeri. Nem ismeri. És Sherlock sem ismeri őt. Látja az újságokban megjelenő drága helyeken készített képeket, és olvassa, hogy mennyire magas pozícióba került. Mindenki a bátyjáról kérdez, ő pedig megvonja a vállát, és diplomatikus mosollyal elmondja azt, amit tud. Nem szól arról, hogy négy éve nem találkoztak. A kérdező pedig kiegészíti.
Azután megunja; megun mindent. Elege van egy perc után is egy emberből, egy zenéből, egy szituációból. Alig vannak olyan dolgot, amik elégségesek neki, és nem teszik belül tragikomédiásan nevető porszemmé, ami el akar taposni mindent. Ő semmi, de mégis minden önmaga számára.

 Elköltözik. Baker Street 221B, jól cseng, amikor kiejti, és a kandallópárkányon tarthatja a koponyát. Egyedül van, a szoba pedig lassan megtelik tárgyakkal, az üressége eltűnik, és így Sherlock sem érzi magát olyan üresnek.

 - Micsoda meglepetés! - kiált, amikor a karácsonyt megelőző estén kinyílik a lakásának ajtaja, és Mycroft lép be rajta. Komor elegancia, kinőtte az összes gyermekes báját, Sherlock pedig mindenki. Nem lát át rajta. Kölcsönös.
- Régen láttalak, Sherlock.
Kínos csend ereszkedik közéjük, Sherlock pedig sóhajt, majd elnyomja a cigarettáját a komor koromfekete hamuba, amely pár hosszú, utolsó füstcsíkot húzva kialszik.
- Rendben - bólint.
- Megváltoztál.
Sherlock ráemeli a pasztellhullámszínű tekintetét.
- Azért jöttél el idáig, hogy ezt elmondd? - morogja.
- Boldog karácsonyt.

 Egy év, talán kettő, Sherlock már nem számolja az időt, ez nem az ő mértékegysége. Rutin, monotonitás, és hálálkodó, üres szavak, ez minden, ami maradt neki, de ő többet lát benne: a rutin hajsza; a monotonitás zaj, és sebesség; a szavak megfejtendő rejtélyek.
Az élete egy láthatatlan tengely körül forog, ez az egyetlen dolog, amelyhez köti magát. A létezése egy végtelen kör, míg valaki meg nem szakítja azt.*

 Azután valaki eltéríti. Sherlock úgy gondolja, hogy csak egy pillanatra, úgy, mint a többiek; nem fog örökké tartani, mert semmi nem tart örökké. Föl fogja adni őt, mint Mycroft, vagy pár másodpercen belül kiderül, hogy valami hátsó szándéka van.
Látja a szemeiben, azokban a megfoghatatlan szemekben, amelyek a gyerekkorára emlékeztetik; amikor a kertben ült egyedül egy fenyő tövében, a tűlevelek tengerében, amelyek össze-vissza szúrták, és az égre nézett; borongós volt, és balsejtelmű, pár holló szállt át a látóterén. Ugyanezt látja az idegen szemében; a pupillái a hollók, az írisze pedig a felhőhalmaz.
A hangja kedves, a beszéde átlagos, Sherlock számára lassú.
John Watson a neve, és még a neve is átlagos.

 Az ablaküveg szilánkokra törik szét, darabjai csilingelve a padlóra szóródnak, miközben Sherlock még mindig a pirulákat nézi.

 Johnra pillant, aki idegeskedve toporog, és a hibás betont rugdossa, és rájön. A tüdeje görcsbe rándul, leplezni próbálja, ezért odasétál hozzá, belenéz a szemeibe, majd mond valamit, amelyet nem hall a rendellenesen doboló véráramától, amely az egész testében lüktet. John hamisan elmosolyodik.

 Sherlock próbál nyugodtan sétálni, de úgy érzi, hogy a lépései túl gyorsan, és hangosan érnek a kőhöz. Ki akarja magát tépni a szorongásból, nem akarja a sötétből pásztázni John összekötözött testét, és nem akarja érezni, hogy aggódik érte.
Elegáns léptekkel átszeli a távolságot, és Johnhoz simul, a hajába tép, majd a fejbőrébe karcol, míg a férfi kék szemei nyugodtan néznek rá, azután már nem, a félelem szikrája meggyújt mindent, és John ordít, ellöki magától, de a kötéltől, amely a húsába váj, alig tud mozogni. Vércseppek díszítik a követ, és Sherlock mosolyog, nevetése visszhangozva tölti be a teret, elnyomva a másik férfi segélykiáltásait.
Képzeletben.
Sherlock elegáns léptekkel átszeli a távolságot, és megment mindenkit.

 Hideg érintések a csuklóján, majd John sóhajt, és ellép tőle, de Sherlock visszahúzza, megszorítja a karját, a két kék szem vizslatóan nézi, és kitépi magát a szorításból. Sherlock üres érzelmeket vél felfedezni bennük.

 Az agyába jutott információ ópiumként árad szét a bensőjében, terjeszkedik, majd elemészti a gondolatmenetét; Carl Powers, Carl Powers, Carl Powers. A gyerekkori újságok gyűrődésének a hangja, a lapozás ordítása jut róla eszébe, ahogy Mycroft a johnkék ég alatt ülve fölolvasta neki az aznapi híreket.
Hogy ne emlékezne rá?
Akkor kezdődött.

 Reszket a víz klóros párájától, ahogy belöki az ajtót. Az uszoda épülete teljesen üres.
És akkor meglátja Johnt.
Nem akarja, hogy meghaljon, de egyszerre kíváncsi arra, hogy mit érezne. Hogy mit látna. John minden egyes részletét tudni akarja, órákon, napokon, heteken át akarja figyelni a gesztusait, a mosolyát, a szemeinek vízként égő tüzét.
Több ideig akarja érezni a bőrének fagyos ütemét, a véráramának sodró vonzását, de csak pár pillanatig ér hozzá, ahogy letépi róla a kabátot. De ez nem elég számára. Le akarja tépni az unalmas kötött pulcsiját, a pólóját, majd lehántani a bőrét, és azt akarja, hogy John teljesen meztelenül, véresen feküdjön előtte a piros zoknis lábfejével együtt, gyámoltalanul, és kísértetiesen őszintén.

 Szemben ül a bátyjával, de most nem érzi őt fontosnak, és óriásinak, Mycroft nem tornyosul fölé az eleganciájával, inkább Sherlock tapossa el a szabadsággal. Nem vonzza őt, és eltűnt a gyerekkorukban összefonódó szoros varrat, az általa hagyott sebek pedig begyógyultak; fájdalmasan, de csak a sima bőrfelület maradt ott. Üregesen, simán, és üresen.
- Magára fogod hagyni.
- Nem fogom magára hagyni.
Sherlock hangja unott.
- Akkor elárulod.
- Nem fogom elárulni.
- Akkor el fog hagyni.
- Nem fog elhagyni.
- Akkor tönkreteszed.
- Nem akarom tönkretenni.
Mycroft sóhajt, és még egy kis whiskyt tölt az üvegpohárba.

 Sherlock a kanapén ül, és a lassú homokszemcsékként csurgó perceket számolja. A lábát az asztalra helyezve nyúlik el, miközben az ablakot figyeli; a függöny apró fodrozódásait a szellő hatására.
John három és fél órája ment el egy nővel vacsorázni. Fehér inget, és kék pulcsit viselt, és megkérdezte Sherlocktól, hogy jól néz e ki, majd inkább legyintett, de miután becsapta az ajtót, Sherlock azt mondta igen.
John nagy valószínűséggel nem alszik otthon azon az estén. A nővel van, és a kanapéján fekszik, és ugyanannyira Sherlockra gondol, mint a detektív rá.

 A következő alkalommal az egyik helyszínen egy összevagdosott nőt találnak. A porcelánszínű bőrét mindenütt bíborszín vér festi, valaki palettaként használta, és rajta keverte ki a színeket. Mindenki csak meredten nézi a meztelen testét, amelyet egy fóliával takartak le, Lestrade sóhajt, majd otthagyja egyedül Johnt, és Sherlockot.
A detektív közelebb hajol az áldozathoz; a vérszag émelyítően lengi körül, miközben a vörösen derengő tincseket vizsgálja meg, majd a letört, rövidre vágott körmeit, és a zúzódásokat a lábszárán. Régi vágásnyomokat fedez föl a bőrén, régieket, és keserűeket, a saját emlékeit.
- A bátyja volt - állapítja meg végül.
- Honnan gondolod? - néz rá összeráncolt szemöldökkel John. A tekintete havas hűskék, és jégcsapokként szurkálva vizslatja vele Sherlockot.
- Tapasztalat.
- Tessék?
- Tapasztalat. A nő árva volt; a zsebében hordta a szülei fényképét, nem hiszem, hogy más tenne ilyet. Közös fénykép volt, egy kislányt és egy idősebb fiút ábrázolt egy házaspárral, így még gyermekkorában halhattak meg. Feltehetőleg a bátyjával élt, így szoros lett a kapcsolatuk, talán túl szoros is, lehet, hogy a testvére bántalmazta, a combján lévő vágásokból kialakuló betűkből erre következtetek; majd elköltözött, és megromlott a kapcsolatuk, persze, hogy a ragaszkodóbb fél beleőrült - magyarázza Sherlock egy levegővel, majd kissé elfordul a másik férfitől a holttest felé, de közben Johnt fürkészi, várja a reakcióját.
- Zseniális, de ezt honnan… - kezdi a másik férfi, de aztán csak elragadtatottan felsóhajt. - De ebben mi a tapasztalat?
- Volt már egy ügyem ezzel kapcsolatban - mosolyodik el halványan Sherlock, majd elegáns mozdulattal leporolja a kabátját, és kimegy az ajtón.
Mikor John nem látja, megnézi a zsebébe gyűrt fotót; egy göndör hajú kisgyereket, egy szinte kopaszra nyírt, öltönyös, komoly fiút, és egy vigyorgó házaspárt ábrázol. Kissé megbarnult, és a sarkát leöntötték kávéval.

 Lassan minden megváltozik, és lassan ősz lesz, barnásodó, vérvörös-levelű ősz, ők pedig lassan fölfogják, hogy mi is a lényege kettőjüknek, és lassan a szavaik, és a gondolataik összefolynak, esőcseppekké, amelyek a rosszul szigetelt tetőn át szivárognak be a lakásukba, és a nappali szőnyegére gyűlnek egy láthatatlan pocsolyába. És John fél órán belül visszatér a randijairól, és Sherlock mosolyog, majd csöndesen elmondja az este alatt megoldott ügyeit, miközben igazából az elméjében kavargó gondolatok óceánján lebeg, és próbálja őket eltüntetni. Próbálja, de nem sikerül, és csak a veszélyességre tud gondolni, a szabadságra, arra, ami felé tartanak, és arra, ami marad belőlük a végére. Mi lesz egyáltalán a vége? Sok év után ez az első kérdés, amiben Sherlock nem biztos, de azt tudja, hogy lesz vége. Kell lennie, mert John és ő robbanékony keveréket alkotnak, reakció nélkül pedig nincs semmi rendeltetésük.

 Sherlock a sebes bőrbe fekteti a körmeit, és újrahúzza a festői vonalakat, amelyek félbevágják John combját. Az elméjében mindez tovaszánkázik, és a porceláncsontokig hatol, beléjük vájja a nevének kezdőbetűjét, miközben a vér eláztatja a gyűrődésig pendülő lepedőt.
És John felnyög, élvezettel, és fájdalommal, Sherlock pedig elmosolyodik, és a bőrén átsejlő óriási S betűt nézi, miközben John a csuklóját markolja meg. Gyengéden végigsimít a nosztalgikus vágásnyomokon, a pasztell fantomfoltokon, és azt hiszi, Sherlock most az egyszer egészen őszinte vele.
A testük egy hullámmá olvad össze az érzelmek vérző tengerének végén, a partot nyaldossák, és a létük kiönt a földre, beszínezve azt.
Sherlock megcsókolja, majd a nyaki ütőerét tapintja ki, és az arcát John vállába fúrja, sóhajt, és hallgatja a férfi véráramának lüktető szonátáját.
A robbanókeverék utórengését. Polifónia.

 A szél belekap Sherlock göndör fürtjeibe. Nem csukja be a bukóablakot, pedig már az egész szobát átjárja a szúrós hideg; körültekeredik a torkán, elszorítja a lélegzetét, és megszakítja a kontrollját. Elveszti az irányítását, de közben gondolkozik, annyi ideje gondolkozik ezen, és a teste magától mozdul meg, miközben az elmepalotájában koppanó lépteit hallja az agyában, amely halkan megállást parancsol. Túl halkan.
John a kanapén ül, elmosolyodva néz rá, és Sherlock lemásolja a gesztust, de újra hideg viaszbábunak érzi magát, és az üres-üres-üres szobát tanulmányozza, amelyben John az egyetlen, aki él, és lélegzik. Sherlock pedig tudja, hogy ez változni fog.
A vér dobol, nem tudja eldönteni, hogy a sajátja e, ő pedig a konyhába sétál, a léptei most az egyszer nyugodtak, és elegánsak a fejében is.
- Sherlock, valami baj van? - néz rá John, majd a könyvét az asztalra helyezi, és követi a férfit.
Ő kést vesz elő, gyermeteges nosztalgia ébred benne, de a hószínű, gyilkos szemek kiirtják belőle azt. John megrázza a fejét, és kiáltani akar, de belefagynak a szavak a torkába, mintha ő is érezné a hűvös eleganciát, amely megfojtja a szobát.
- Azt akarod tenni velem, mint amit azzal a nővel csinált a bátyja? - kérdezi keserűen John. Nem rohan el, pedig futhatna, elmenekülhetne, és Sherlock nem állítaná meg. - Miért?
- Mycroft volt mindig is az erősebb típus. Én pedig… őrült? Géniusz? Gyilkos? Nem tudom.
- A régebbi karcolásaim megvannak. Akkor most elvágod a torkomat, majd sebeket ejtesz a bőröm egész felületére, míg nem lesz több hely. - John hangja hideg, és távolságtartó, mégis Sherlockba tép, és szétégeti belülről. - Szeretlek.
- Én is téged - bólint Sherlock, és közelebb lép a férfihez, majd egy csókot lehel az ajkára. Jégvirágalakú sebet ejt. - Tudtad, hogy ez lesz a vége.
- Igen, és te is - válaszolja John.
Veszélyes keveréket alkotnak, és a fagy hatására fojtó szagú, emberi szervezet számára halálos méreggé válnak.
Sherlock még mindig szoborként áll pár milliméterrel a másik férfi arca előtt. John csak a melléjük festett horrorisztikus árnyékból tudja, hogy tényleg így lesz vége. Sherlock fölemeli a kést; a penge John nyakába váj, a vére a csempére spriccel, Sherlock pedig mosolyog a hangtalan hulla mellett, aki egy utolsó pillantásával gyilkol.
Már nem hallja a doboló vért, csak az átható csendet, amely most egyetlen gyermekeként öleli körbe, szorítja, és fojtogatja. Sherlock levegő után kapkodva vág bele a húsba, a karmolásnyomok pulzáló tömegébe. Halott bíbor segélykiáltások jelennek meg a bőrön, egyre több, John teste pedig egyre üresebbé-üresebbé-üresebbé válik.
Sherlock még sosem volt ilyen magányos, és sosem élvezte ennél jobban a magányt.

 *A Kill Your Darlings nyomán.

Címkék: , , , , , ,

2014. április 20., vasárnap @ 1:49 / 12 tejbegríz


« régebbiek újabbak »



Copyright ©. Layout by TeaCakeHouse.
Please view with Google Chrome in a screen resolution of 1280 x 800.
Picture from: Tumblr All rights reserved 2011 - Infinite.